Régebben a rendelőmben előfordultak rugalmasabb napok, amikor megengedhettem magamnak, hogy kicsit többet beszélgessünk a páciensekkel. Ilyenkor sokszor kiderült, hogy a gerincprobléma egy hosszabb történet része. De előfordult rohanósabb napokon olyan is, amikor a páciensnek meg sem kellett szólalnia, mert a sztori szinte megmutatta saját magát. ( pl. azzal, hogy a negyven felé közeledő férfibeteget az anyukája kísérte el, mondta el helyette a tüneteket, stb… ) Néhány élethelyzet hamarosan elkezdett nagyon hasonlítani egymásra, így egy idő után már lehetetlen volt nem felismerni a visszatérő mintákat…
A nárcisztikus ember társának lassan, de (szinte) biztosan kialakuló gerincproblémája pont olyan tipikus, és pont olyan tipikusan izgalmas téma, mint tavaly “Anyuci pici fiának a gerincbetegsége” volt, és mivel az anyaggyűjtés közben úgy vettem észre, hogy legtöbb történetben “annak a sz%mét nárcisztikus pasinak” a működését ekézik, ezért – némi fricskaként – most egy nárcisztikus nő párjának a nézőpontjából rakom össze az elég tanulságos sztorit, de természetesen Ádám és Éva neve igény / tetszés szerint felcserélhető.
A bejegyzés nem ítélkezik, hanem egyoldalúan, a nyakfájós ember szemszögéből írja le azt, mit okozhat a gerincben az a krónikus stressz, ami abból származik, ha valaki nem képes objektíven látni és kezelni egy tartósan fennálló élethelyzetet.