A gerincfájdalom eredete – és a terapeuta jó és rossz napjai…

A gyors tempóban fejlődő fájdalomtudomány egyik alapelve, hogy a fájdalom mindig valós – és teljesen mindegy, hogy ez a fájdalom honnan ered,
mindig szenvedést és kellemetlenséget okoz a páciensnek…

Wow.

Ha ekkora közhellyel indul egy két kilóméteres blogbejegyés, akkor jó eséllyel végig unalmas lesz – talán most kéne abbahagyni az olvasást – gondolhatod…
És akár igazad is lehet. 🙂

Bár nekünk, a gerinc mozgásterápiájával foglalkozó szakembereknek ez a téma ma az egyik legizgalmasabb – sajnos egyelőre még  nem túl erősen “benapozott” kérdéskör,  lehet Téged kevésbé fog érdekelni a terület rengeteg bizonytalan pontja.
Ráadásul a végén még az is kiderülhet, hogy nem is a porckorongsérv(nek hitt) problémád a fájdalmaid fő oka…

 

Bármilyen rosszul hangzik, az hogy egész pontosan mitől fáj a derekad,
általában rejtély…

 

Lehet most azt gondolod, hogy a Te esetedben aztán semmiféle rejtély nincs a gerincfájdalmad oka mögött, hiszen pontosan tudod, hogy:

– porckorongsérved
– szegmentális instabilitásod
– valamilyen degenerációd van.

…ráadásul ez már évek óta látszik az MRI-n…
(ha érdekel  hogy ez a sok képen látható elváltozás pontosan mennyit számít, akkor olvasd el ezt – tanulságos )

vagy ott van a leleteden az egyértelmű “lumbágó isiásszal” esetleg a “xy degeneratív elváltozás” diagnózis…

Ebben az esetben tudnod kell, hogy a “lumbágó” a derékfájások, az isiász pedig a “lesugárzó fájdalmak” egyszerű gyűjtőfogalma,
ami mögött egyelőre még nincs különösebb “pontosítás”. Ha pedig azt gondolold – ahogy a legtöbb páciensünk máig teszi –  hogy egyértelműen
a képen látható elváltozások és degenerációk okozzák a fájdalmadat, akkor kb. 90% esélyed van rá, hogy tévedsz!

A modern kutatás azt mutatja, hogy a derékfájások mindössze 9-10%-áért felelősek olyan konkrét elváltozások,
melyek egy MRI leleten is láthatók, – és rengeteg teljesen tünetmentes, egészséges ember leletén is láthatók pontosan
ugyanezek a kibotosulások, degenerációk. Csak épp egyáltalán nem fájnak.
(ha ez újdonság Neked, akkor tényleg olvasd el ezt is! )

 

Ergo – az esetek 90-91%-ában elsősorban NEM(!)
a képen látható dolgok a felelősek a fájdalomért.

 

Megdöbbentően hangzik, ugye?

Először mégis foglalkozzunk ezzel a – határozottan a kisebbséghez tartozó – 9-10%-nyi pácienssel,
akik jó eséllyel a terapeuta legfelemelőbb és legsikeresebb esetei lesznek

– hiszen itt minden “szöveti”, minden “fizikai”, és általában teljesen “misztikum mentes”.

Itt a terapeuta – már ha tényleg naprakészen ért a gerinchez, és tudja, hogy melyik szövet milyen ingerre, mikor, hol, milyen formában tud
tünettel válaszolni – akkor pár jól irányzott célzott kérdésből, funkcionális tesztből, és a képekből származó információból ki fogja deríteni,
hogy melyik szövet a páciens problémájának pontos forrása.

Nekünk gyógytornászoknak egy “L5-ös foraminális porckorongsérv” jellegű diagnózis önmagában azért kevés,mert
lesz olyan L5-ös sérv, ami:
-semmi gondot nem okoz,
– lesz olyan foraminális L5-ös sérv ami X irányú terhelésre / ingerre / mozgásra reagál jól vagy rosszul
– és lesz olyan, ami Y irányra lesz érzékeny – ami talán pont az ellentéte X-nek

ezért ez a “pontosító tesztkör’ elkerülhetetlen, mert ebből derül ki, hogy mit kell majd tennünk.
( és ebből semmi nem látszik az MRI-n)
Számunkra ebben fázisban konkretizálódik a “lumbágó isiásszal”
– azaz a derékfájás lesugárzó tünettel – egy egészen konkrét képpé:

A kolléga a kikérdezésed és a tesztkör közben – a fejében végig egy algoritmust futtatva – egyre pontosabban fogja látni annak a mechanizmusát,
ahogy pl. a fenti L5-ös porckorong alapértelmezetten tünetet nem is adó kisebb kiboltosulása egy hosszú ülés utáni felálláskor hogyan
“tolódik rá” a kérdéses ideggyökre, és ezzel vált ki egy jól meghatározott helyzetben direkt irritációt.

Innentől már egyszerű lesz számára megtalálni az adekvát korrekciós irányokat is,
hiszen a fentiek után ezek már szinte adják magukat.

Ezután meg fogja mutatni neked, hogyan ülj kicsit másképp, utána hogyan állj fel,
majd járás közben módosítsd egy kicsit a tartásod, hogy ne provokáld tovább a sérült területet.

off:
Ez egy fontos lépés, ami sajnos mégis túl gyakran kimarad a hazai mozgásterápiás kezelések alatt.
Pedig nem árt, ha nem irritáljuk folyamatosan azt a szövetet, ami amúgy is érzékeny és gyulladt – ahogy a főzés közben véletlen megvágott ujjadat sem reszelgeted tovább a konyhakéssel, a porckorong és az ideg kapcsolatában sem érdemes további mozgásokkal / helyzetekkel tovább feszíteni a húrt,
hiszen ha nem hagyjuk abba a sérülést okoz mechanizmust, akkor rázós futam a gyógyulás – bármilyen szuper is maga a terápia.

– Aztán ha a fenti “oktatás” részen túlestünk, akkor a kolléga egészen kis számú, és nagyon specifikus gyakorlatot fog mutatni…
– …hogy ezzel egészen pontosan tudd célozni a sérült szövetet

/Hogy miért kevés gyakorlatot? 1. a zárba is relatív kevés kulcs illeszkedik, 2. az sem árt, ha nem kell fárasztanod magad 50 különböző – sokszor teljesen felesleges mozdulat elsajátításával, melyek miatt folyamatosan vissza kell járni ezek korrigálására a kezelés alatt.)

Bármilyen fura, nekünk ezek a “papíron ELVILEG súlyosabb” esetek jelentik a legtöbb sikerélényt – mert eléggé adott az út, elég kevés a rejtély – ráadásul pont ez az a terület, amire a kiképzésünket modern szemléletű gyógytornászként kapjuk.

……………………..

Rövid sidenote ehhez a csoporthoz:

Azt persze előre sosem lehet tudni, hogy a dolog sikeres lesz-e és mondjuk elkerülhető-e egy műtét, de maga az irány
– amerre tartani kell – egy sikeres “szöveti diagnózis” után általában egész pontosan belőhető.
– ennél a csoportnál a statisztikák azért erősen bizakodóvá tesznek minket a várható eredményt illetően.
Az ilyen jellegű a problémáknak a zöme – a betegfórumok durva háttérzaja ellenére – három hónapon belül minden terápia nélkül(!) is el szoktak múlni.
( kivéve a zárólemez sérüléssel járó eseteket, ahol ez néha egy – másfél évig is eltart, vagy további problémákat hozhat magával. )

…………………….

Ott, ahol tényleg egy adott konkrét szövet konrét sérülése okozza a tünetet – pl. egy porckorong által adott gyöki nyomás –
általában a páciens is nagyon összeszedett:

• Náluk a probléma oka jellemzően fizikai, így legtöbbször ugyanaz érzik, jellemzően ugyanott, ugyanarra a terhelésre, hiszen
  valamilyen erőhatás átlépte a szövet tűrkőképességének határát, pl. 20 év folyamatos ülés az irodábban v. egy random hűtő a költözéskor ami too much volt. )
• A beteg ebben az esetben szinte mindig pontosan mondja el, hogy mi a baj,
  és azonnal látszik, hogy a személyiségének minden rétegéből hatékony megoldást keres erre.
• A konzultációk ezekkel a páciensekkel általában rövid, tárgyilagos, a konklúzió pedig tiszta,
  így legtöbbször a session maximális elégedettséggel tölti el mindkét felet.
• Ők azok, akik ha megtalálják a tényleg profi terapeutát, akkor általában gyorsan el is érik az eredményt,
  utána nem írogatnak betegfórumokra és olvasgatnak ott hónapokig mindenféle “gerinces rémtörténeteket”,
  hanem “boldogan” élnek… )

 

A gerincfájdalmak 90%-a azonban közel nem ilyen “egyszerű” eset…

 

Ha ma elmész egy gerinc témájú konferenciára, akkor azt fogod tapasztalni, hogy nap közben mindenki nagyon okos, nagyon rendezett és jól öltözött – aztán ez után a színház után – amikor elmondtad vagy meghallgattad az ügyes és okos prezentációkat – jön a lényegi rész: amikor este újra összefutsz a résztvevőkkel és az előadókkal – de már lent a bárban.

Mivel általában elég borsos a részvételi díj, a repjegy és a többi “körítés” költsége, mindenki ki akarja maxolni, hogy végre nem az otthoni szakmai fórumok áltudományos vagy irigykedő acsarkodásaival, hanem a téma iránt elkötelezett, erősen felkészült kollégák között töltheti az időt – így a legfontosabb kérdések – és itt már a “pár kör” segítségével tényleg könyörtelenül őszintévé váló kérdések – kerülnek elő.

Az egyik állandó kérdés  – nem véletlenül – pont a nem specifikus derékfájás oka…

Azt a 90-91%-ot,  ahol nem az MRI-n látható dolgok fájnak – azaz az összes többi derékfájást – nem specifikus derékfájásnak nevezzük.

Ez a kifejezés nagyon jól és komolyan hangzik – a laikusok számára,
de egy idézettel megmutatom, hogy bár politikailag jóval korrektebb verzióban, de valójában mit csomagol:

“I’ve been studying back pain for the past
50 yrs, and if anyone says they know where
back pain comes from, they’re full of shit.”

kb. fordítás:

Az elmúlt 50 évben folyamatosan a hátfájást kutatom és ha valaki azt mondja,
hogy tudja, hogy a hátfájás honnan származik, az egy hatalmas kamugép”

Ezeket a sorokat Alf Nachemson(!) – az a legendás professzor mondta, akinél valószínűleg
a világon nem sok ember tudhatott többet a gerinc működéséről.

 

Számos ismert publikációja mellett a nevéhez fűződik az a híres kísérlet, amikor a hetvenes években élő emberek porckorongjaiba egy
mérőműszert vezettek, hogy pontosan lehessen tudni, hogy milyen testhelyzeten mekkora bennük a nyomás.
( azon kevés kutatás egyike, melyet lassan 50 év elteltével is validnak tartja a tudomány a gerinc témakörében )

Szóval a nem specifikus derékfájás az a derékfájási forma, amiről nem igazán tudjuk pontosan beazonosítani,
hogy mitől van…

A szerencse, hogy a hatékony kezeléshez nem is feltétlen kell annyira pontosan tudnunk ezt…
🙂

A nem specifikus derékfájások egy része szöveti eredetű:

 

Nem kell rögtön “túlmisztifikált hókuszpókuszt” keresni a nem specfikus gerincfájdalmak mögött,
hiszen maga a biomechanika önmagában is kellően komplex és váratlanul izgalmas dolgokat tud művelni a testünkben.

 

Előfordulhat például, hogy “megszokásból” rosszul tartod / használod magad:

 

Mondjuk bármilyen okból egy ideje előre helyzett a fejtartásod,
és emiatt állandóan túlfeszítesz pár izmot a vállad körül.

 

• Ezekben a kompenzáló izmokban viszont a nem épp rendeltetésszerű túlfeszülés miatt anyagcserezavar alakulna ki, és elkezdenének fájni.
• Ezt elkerülendő más izmok fognak bekapcsolni a már kevésbé optimális súlyelosztásod újdonsült megoldásába.
• Ezek pedig valahol összébb húznak egy csigolya közti ízületet,
• Ez a “torlódóbb ízület” hogy ne legyen ebből gond picit elforog, ami kicsit túlterhel egy kettővel odébb lévő ízületet.
  és így tovább…

Ezt a – valamilyen szinten természetes – adaptációs mechanizmus most is mindannyiunkon fut.

Ez sem feltétlen kell, hogy fájdalmat okozzon, de előfordulhat, hogy egy fentihez hasonló a láncreakcióban valamelyik alkatrészünk
kicsit érzékenyebb arra, amit ideális körülmények között kevésbé kéne elviselnie – és idővel megfájdul.

Ez a dominóeffektus alkattól függően mindenkinél másképp alakul, a lényeg, hogy ritka, hogy “a bűnöző maga kezd el kiabálni”
– ergo ritka, hogy a legelső elem okozza a tünetet.

De hogy ki volt az eredeti bűnös, azt jellemzően csak jó szándékú dilettánsok merik egész biztosan kiejenteni.

ellentétben a világhírű kutató Nachemson professzorral, a gyorstalpalón végzett jó szándékú
dilettánsok valahogy mindig rettentő biztosak a dolgukban… )

 

De szerencsére ilyenkor nem is annyira fontos tudnunk a pontos okot,
vagyis deklarálnunk, hogy mi volt előbb – a tyúk vagy a tojás.

 

Ilyenkor a mozgásterápia lényege egyszerűen az, hogy elkezdjük abba az irányba terelni a rendszert, ahol az egész biomechanika egy kicsit könnyedebb, feszültségmentesebb lesz.

Hiszen ha az izomzat többször és jobban ellazulhat, ha a mozgás lazábbá válik, ha a fej kicsit a “helyére kerül”, akkor a fenti játékban mindenkinek kicsit könnyebb lesz a dolga, a fájdalom pedig a túlterhelés rendszer szintű oldódásával egész gyorsan elmúlhat.

…………………………………………………………

rövid sidenote:
Már ha nem nézzük el, és nem hisszük ilyenkor mereven azt, hogy a páciens most is az előző 9-10%-os csoportba tartozik…

• Ha terapeutaként egy MRI képen látható sérvet rögtön elkezdünk “főbűnösként” kezelni …
  ( úgy értem a képet az ember – és a valódi tünetképző szövet –  helyett.)
• Ha betegként az interneten olvasott rémregények hatására rögtön félni kezdünk tőle…
• Majd  “ész nélkül” elkezdejük kímélni magunkat – kihagyva bizonyos mozdulatokat..az jelentős károkat okozhat abban az esetben, ha mégsem a képalkotón látható elvátlozás okozta a tünetet,
  mert pont a fentiekkel lehet igen hatékonyan krónikus problémát csinálni az apróságokból.

Ezért is nagy hiba túl gyorsan fétist csinálni a képalkotó eljárások képeiből, posztitként a páciens homlokára nyomni azok eredményeit,
esetleg betegként presszionálni az orvost, hogy írjon már ki egy MRI-re, amikor ő ezt nem javasolja első körben.

Hiba az is, ha nem a gerincproblémák kezelésében járatos, kellően “evidence based”, megfelelő
végzettséggel rendelkező “guruval” kezelteted magad, hiszen ezek között a fájdalomforrások között meghúzni a határokat
még a megfelelő végzettségű / tudású / felkészültségű szakembereknek sem könnyű…

……………………………………………………..

De tegyük fel most pontosan látjuk, hogy egy szöveti eredetű, de nem specifikus derékfájással van dolgunk. 

A szakmánk brilliáns változatosságban volt képes mozgásterápiás eljárásokat kifejleszteni a dolog javításának az érdekében:

A gerinc mindenféle okos és tudományosnak tűnő tréningje elérhető itthon is.

Mind kiválóan alkalmas:

•  “core” aktiválására… ( bármi legyen is ez a core, hiszen “funkcionális anatómiailag” ilyen nem létezik )
•   a tartás javítására ( bármennyire nem elsődlegesen függ össze a tartás a tünetekkel)
•  a törzsizmok erősítésése ( bármennyire nem erő kell egy stabil és jól működő gerinchez a hétköznapi életben)

melyek a cinikus zárójeles részek ellenére mind igen hatékonyan segíthetnek ezen a problémakörön.
( már abban az esetben, ha egyéb minimumfeltételek adottak : a páciens eleget és jól alszik, nem depressziós, nem él krónikus stressz alatt,
nincs ennek a mozgásmintának különösebb pszichés eredete, stb…)  

Igy a nem specifikus derékfájások kérdésének a kérdésében most is pont ugyanolyan győztesen “ellovagolhatnánk a naplementében”,
mint az előző csoport esetén.

A baj csak az, hogy a korrektség jegyében mindenképp ide kívánkozik, hogy a fenti jól megkonstruált fizioterápiás módszereinkhez képest semmivel sem kisebb hatékonyságú az sem, ha elmegyünk sétálni, úszni,  pilatesre, tollasozni, vagy a konditerembe.

( Ezek krónikus esetben pontosan ugyanannyit segíthetnek, mint a modern mozgásterápiák, és általában nagyságrendekkel jobban, mint a legtöbb passzív, a páciens izomzatát-idegrendszerét-mozgását nem magába foglaló megközelítés – pl. gyógyszer, manuális beavatkozások, csodakrémek, bárminek nevetzett épp divatos masszázsformák – pl. fascia rilíz, vagy az aktális három betűs szekta jellegű marhaságok,  stb… )  csak ezek ingyen vannak, bárkinek rendelkezésére állnak, így nehéz belőlük jó üzletet, tömegképzést, vagy hangzatos módszert csinálni…)

 

Miért működik ebben az esetben pont annyira egy szimpla séta,
mint az agyonszofisztikált tréningprogram?

 

Azért mert ennél a csoportnál a lényeg, hogy a terhelt szövet rossz helyzetéből
kiszedd magad.

Ha pedig mozgásban vagy, akkor nehéz belemerevedni egy statikus,
mindig egy területet terhelő pozícióba.

Ha a klasszikusan előre helyezett fejtartással rendelkező szomorú, vagy stresszes ember kicsit ellazítja magát, akkor két lehetősége van:

•  vagy orra esik, (sosem ezt fogja választani 🙂 )
•  vagy kicsit jobban elegyedik a gravitációval, így a feje a kicsit jobban a “helyére kerül” – ettől pedig tovább lazul az izomzata,
  és az ördögi kör máris egy kellemes irányba fordul.

( ezért is segíthet a pszichoterápia, az antidepresszánsok, a kórház elhagyása, egy látványosan negatív lelet, vagy a közösségi légkör is a gerincfájdalmak többségén – mind segít egy kicsit jobban érezni magad, ami hat a tartásodra, ami hat a szövetek terhelésére, ill. bekapcsol egy erős nem specifikus válasz is: a hormonokon, a fájdalomküszöbön, az “életkedven” – ami sokszor sokkal fontosabb, mint a specifikus hatás. )

 

A kulcs a szöveti eredetű nem specifikus derékfájás esetén:
A mozgással mozdulj ki a szöveti és lelki túlterhelésből…

 

Nagy kárt okozhat ezért az, aki ránézve egy MRI leletre rögtön letiltja a kedvenc sportjáról a beteget.

Ez az első csoportban  ( a 9-10%) néha (!)  elkerülhetetlen, viszont a nem specifikus derékfájásnál ennek semmi létjogosultsága nincsen, hiszen
ebben az esetben nincs olyan szövet, amire annyira nagyon vigyázni kéne…

…………………….
Egy jó futás, egy kellemes konditermi edzés endorfinnal, tesztoszteronnal, csupa kellemes érzéssel tölti meg az embert.
Egy jó gyúrás vagy egy könnyű nyolcas és pár beiktatott sprint után Te már nem leszel olyan görbe…

És helyes gerincgörbületek mellett  az izomzat is ellazul…:)
Onnan pedig csökken a kompresszió, csökken az ízületek túlterhelése…

Az endorfin és a hasonló “boldog kemikáliák” ellensúlyozzák a “mindennapi kortizolunk” hatását, így rengeteg tünet és feszültség oldódhat – így sokszor amikor azt gondoljuk, hogy a csodás és precíz korrekciós tréningünk működött, igazából annak a volta teljesen indifferens, és egyszerűen a vendég ezt a hatást élvezi – amit amúgy egy aerobic órától is megkapott volna.  
……………………

Szóval bármennyire fura, a fenti “lazulj el, mozogd ki, szokj át a laza mozgásra” megközelítés – azaz a nem specifikus tréning, az izomrelaxáció és tartás optimalizálás – megközelítése jóval nagyobb eséllyel fog segíteni,  mintha rágörcsölnénk valamire, ami nincs – és szigorú gyakorlatokat kellene csinálnod rá – melyekre – ha hajlamos vagy az ilyesmire – szintén rá lehet görcsölni, hogy jól csinálod-e.
( Természetesen ezt lehet célzottan, tudatosan is csinálni – pl. tartásiskolák, NMPT, tudatos relaxáció a nyak-vállöv- állkapocs környékén, stb, de ilyenkor nem mindig indokolt ezeket választani. )

 

Ezen a szinten könnyel előfordulhat tehát, hogy sok korábbi terápiás tiszteletkör helyett
“csak”  újra kellett volna tanulnod egy lazább, optimálisabb testhasználatot.

 

Ha ebbe a csoportba tartozol, és a gyógytornászod:

•  nem merevedett rá az MRI leleteden látható elváltozásokra, hanem felismerte, hogy valójában mivel van dolgotok.
•  Te sem ragadtál le a fitness világ városi legendákra épülő maistream tévedéseinél
  ( erősíts core izmokat, billentsd magad alá a medencéd, nyújts fasciát, és társai – mert ezek nélkül aztán nem élet az élet…:) ) 

…akkor jó eséllyel itt is csodás eredmények tudnak születni…
– ha a mozgásrendszer finomhangolására tesszük a fókuszt.

 

Ilyenkor a gyakorlatok amiket kapsz jellemzően “ürügyek” a mozgásra / a mozgásszervi status quóból való kimozdulásra – azaz nem lesznek annyira specifikusak mint az első csoportnál – csak egymás közt szólva: az sem számít, hogy túl pontsan hajtsd őket végre – a céljuk sokkal inkább az, hogy rajtuk kereszül a “terhelési pontjaid” mozogjanak el onnan, ahol a lenni szoktak…

Ilyenkor a “komoly, modern és tudományos” terápiát ELVÁRÓ, kizárólag ezekben bízó pácienseinknek fogunk adni “komoly és tudományos” gyakorlatokat, de a lazább betegeinket – akiknek kevesebb a prekoncepciója, akinek az eredmény a fontos – és nem az, hogy valami moden és jól hangzó nevű csodavarázslatot kapjanak – sokkal inkább sétálni, úszni, kondizni fogjuk küldeni.

Ergo oda, ahol jól érzik magukat.

Emelett megtanítjuk a tudatos tartáskorrekciót, az izmok ellazításának, a páciens biomechanikájának a rendezésének a képességét, mert erre szüksége lesz.

( ezen nem bonyolult, de odafigyelést igénylő – és ebben az esetben igen fontos dolgok – ezért fullad kudarcba sok terápia akkor, ha sérvnek nézzük azt, ami csak az MRI-n az…)

Amíg ez a jelenség megáll a szövetek szintjén, addig nem specifikus mozgással, kis tartásjavítással, jó alvással, a szövetek
rendszeres megmozgatásával legtöbbször rendben is leszünk…

Sajnos azonban ebbe – a már kicsit tágabb egyenletbe –  elég gyakran belekeveredik
egy sokkal nagyobb hatalmú, és mehatározóbb tényező
– az agyunk…

 

Amikor már nem csak a biomechanika okozza a tünetet,
hanem a fájdalomra “rásegít” az agy:

 

A fájdalomról sokáig azt hittük, hogy egy szöveti károsodás jele, ami változásra / változtatásra motivál.
Persze ahogy ez a szakmánkban lenni szokott, hamar kiderült, hogy ez csak részben igaz – van még jó pár réteg ennél mélyebben is.

Ha csak akkor kezdenék el fájni, ha már károsodott valamelyik szövetem, az régen rossz lenne nekem,
hiszen úgy nem tudnám igazán hatékonyan megvédeni a szöveteimet a sérüléstől.

A szövetkárosodáshoz szükséges hatás szintje és aközött a szint között, ahol már fájdalom jelentkezik mindig lesz egy biztonsági távolság, egy puffer – ami miatt hamarabb fogok megfájdulni, mint ahogy sérülnék…

De hogy ez a puffer mekkora, hogy mennyivel hamarabb fájdulok meg a szövetkárosodás szintjét elérő inger előtt,
az viszont már kismillió dologtól függ:

– az alvásmennyiségtől, a fájdalom jelentésére vonatkozó hiteimtől, a genetikámtól, az elvárásaimtól, a kultúrámtól, az előzetes tapasztalatimtól, stb…

Példák:

• Apukám pl. rosszul tud lenni egy tűszúrástól, de semmi kellemetlent nem érzett, amikor katéterezték a szívét, egyszerűen mert nem nézett oda, és azt hitte, hogy csak a karját törölgetik.
• Ha a tigrisnek gazellakergetés közben kificamodik a bokája, kő kemény fájdalmat fog érezni, mert egyetlen vacsoráért végzetes hiba lenne végleg tönkretenni a bokáját
• Viszont ha a gazellának ficamodik ki a bokája a tigris elől menekülve, akkor jó eséllyel nem fog ebből érezni szinte semmit, mert a fájdalom csak zavarná élete legvadabb sprintje közben.
• 1992-ben a tekintélyes British Medical Journal írt egy esettanulmányt egy építőmunkásról, aki átlőtte a bakancsát egy százas szöggel. Az iszonyatos fájdalmat csak erős narkotikumokkal tudták csillapítani
  a csizma levágásához, amikor is kiderült, hogy a szög pont az ujjai között ment át – egyetlen szövetét sem érintve…

 

A fájdalom tehát elsősorban az agy terméke, nem a szöveteké
– az agyunk működése pedig nagyon összetett, és keményen belenyúl ebbe a sztoriba: 

 

Mi akkor is tudunk fájni, amikor az idegrendszerünk egy potenciális sérülés vagy fájdalom – korábbi emlékekre, hitekere alapozva – a szöveti károsodás megelőzésére törekszik…

•  Ha kellően mélyen HISZEK abban, hogy előre hajolás közben valamilyen MENTHETETLEN terhelés éri a porckorongomat,
  akkor félni fogok a sérüléstől, és könnyedén fájdalmat generálok, annak érdekében, hogy megvédjem a kérdéses szöveteimet.
•  Az izmaim a mozdulathoz tartozó hit miatt kialakuló stressz következtében nagyságrendekkel erősebben feszülnek meg,
  ami valós túlterhelést okoz a csigolyák között, ami tovább növeli az érzékenységet.

Igy gyorsan lehet kialakítani fájdalomkerülő mozgásmintákat – melyek öngerjesztő jóslatként okozhatnak idővel akár valós strukturális elváltozásokat
– ezzel jelentősen tetézve a problémát.

Ha valakinek volt korábban tünetet adó porckorongsérve ( első 9-10%) – ezek a sérvek két hónapos átlag szintidő után minden terápia nélkül is meg szoktak gyógyulni
– de az előre hajlástól / terheléstől való félelmet nem engedte el, az könnyen ott találhatja magát, hogy már évek teltek el, de még mindig nem meri nyugodtan bekötni a cipőjét, vagy a felesége cipeli az ásványvizes rekeszeket.

( mindkettő igaz történet – ráadásul elég gyakori is. nem mellesleg mindkét történet egyenes út és profi módszer a kisízületi instabilitás kialakításához, hiszen ha a mozgástartomány egy részét nem járod be rendszeresen, akkor az idegrendszer “kompetenciája” csökken az adott mozgástartományon történő izületi koordiánciót biztosító izmok összerendezésére. ) 

A terapeutába vetett bizalom eddig is fontos volt,
itt viszont kritikusan lényeges kérdéssé válik:

 

Itt a javulás már egyértelműen nem az ilyen-olyan szofisztikált mozgásterápiás gyakorlatokon –  ilyenkor szinte teljesen mindegy mit mozogsz, csak tudd lazán, félelem nélkül és ergonomikusan használni a szöveted  – hanem a helyes “viselkedés oktatásán” múlik.

A beteg részéről  annak az elfogadása,  hogy maximálisan kontraproduktív dolog a fájdalomelkerülő mozgásviselkedése,
kulcskérdéssé válik…

…hiszen ha valaki egy fájdalom elkerülő magatartást folytat,
akkor paradox mód erősen túlterheli a gerincét, és az agyát is folyamatosan tréneli a “puffer” növelésére –
így a folyamatos “érzékenyítésre”. 

 

Miért okoz túlterhelést a nagyfokú óvatosság és védelem?

 

Könnyen megérezheted a gyakorlatban, csak körözz egyet lazán a csuklóddal majd tedd meg ugyanezt erősen ökölbe zárt kézzel!
A második esetben pont olyan fokozott terhelés éri a mozdulat közben a csuklódat, mint a “túlvédett”, “vigyázva előfeszített” gerinc alkatrészeit.

A gerincre való kiemelt figyelem pedig vér profin feltanítja az idegrendszert az apró szöveti kellemetlenségek egyre intenzívebb megélésére.
( bővebben: centrális szenzitizáció )

………………..

Rövid sidenote: ezeket az embereket nagyon gyakran túl sok pénzt költenek el mindenféle divatos, de teljesen hatástalan kezelésre.

Miközben egyre jobban félnek és azt érzik, hogy baj van – az tapasztalják, hogy nincs javulás –   ezért mindne felé keresik a megnyugtatás,
így minden kétes értékű “kezelést” végiglátogatnak, ahol némi reményt sejtenek ezekre.

A betegség egy módosult tudatállapot is lehet, így könnyen kerül a páciens napjainak fő fókuszába a gerinc, pontosabban a rá és érzeteire irányuló félelem.

( egyszerűbben fogalmazva: olyanok lesznek, mint a szerelmesek…
semmi másra nem tudnak gondolni, csak a mániájukra – értsd: a szerelem esetén a lány vagy a fiú , a gerinc esetén pedig annak a megóvása / érzetei.
Ez számos hormonális változással is jár együtt – aminek következménye a gyors tempóban csökkenő fájdalomküszöb. )

A kezelések persze legtöbbször a különböző terapeuták legjobb szándéka mellett történnek, akinek ha:

a.) vagy nincs elég ideje észrevenni a probléma valódi jellegét,
b.) vagy nem elég rutinos meglátni, hogy miről van szó,
c.) vagy nem mer konfrontálni a beteg hitével és valóságával. ( pl. azzal, hogy előre hajolni mindig és kis terehelésnél is súlyosan veszélyes)

az már egy keményebb játszma, aminek a kezelését tanulni kell
– de főleg a segítő szakmát választó személyiségeknek, de hosszú távon a hatékonyság érdekében ez elengedhetetlen.

………………

 

Ezen a ponton a probléma az összetettsége folytán már jóval nehezebben kezelhető: 

 

A gyógytornásznak – a pontos kivizsgálást korábban elrendelő orvossal szoros team munkában – bíznia kell a saját tudásában annyira,
hogy pontosan lássa, hogy mikor kell inkább “felszabadítani” és “kibontogatni” a beteget a rettegéséből.
(nagyon fontos, hogy a kommunikációja korábban se “zárja” soha, hanem a laza, de ésszerű óvatosságra készítse fel.)

A páciensnek pedig itt 100%-os bizalomra van szüksége a terapeutájában.

Ez a szint bár gyakori, erősen igényelne egy szakszerű pszichés támogatást – ami itthon sajnos még elvétve valósul meg.

( részben azért, mert kevés ember szakképzett gyógytornász és pszichológus egyszerre, így team munka hiányában a szomatizációt sokszor a gyógytornász ismeri fel nehezebben, a pszichológus pedig jó eséllyel “bedől” a tünet vélt (!) szöveti eredetének.

Tovább nehezíti a kérdést, hogy amennyiben a félelem kialakul és tartós marad,
akkor a páciensek együttműködése egyre gyorsabb tempóban válik limitáltá.

A dolog érthető: ha páciensként minden érzeteddel azt érzékeled és látod,  hogy van alattad egy mély szakadék – ez a centrális szenzitizáció hatása –
akkor nagyon durván kell bízni valakiben, aki azt mondja, hogy mégis nyugodtan fejezd be az ágba való görcsös kapaszkodást  – mert egyrészt nincs hová leesni, másrészt ettől lesz jobb lesz neked…

A szomatizációról találsz infót ebben a videóban.

A terapeuta – beteg kapcsolatot tovább nehezítheti, hogy a páciens sokkal inkább a gyors megnyugtatás kielégülésére, mint a csupa “kockázatos” mozdulatokkal terhes mozgásterápiára vágyik, ami – ha a szakember nem ismeri fel, hogy miről van szó – egy idő után könnyen vezethet egy egyoldalú folyamathoz…

( tényleg érdemes megnézni a fenti videót, amiben sok mindent megmutatok a szomatizáló gerincbeteg emberről és problémájáról )

A szomatizáció néha tényleg csak egy rosszul megtanult módja az apró feszültségek és kisebb gerinces tünetek megélésének, de sajnos jóval gyakrabban egy ennél jóval összetettebb és mélyebbről származó probléma részjelensége – és ilyenkor mozgásterápiás szakemberként – egyedül – szinte biztos, hogy nem fogunk tudni segíteni a betegünknek…

 

Egy szintén gyakori forgatókönyv:
amikor a terapeuta ellenérdekelt fél:

 

Senki nem szereti, ha fáj…
…a felszínen mindenki szeretné, ha a fájdalom mielőbb elmúlna…

…tudat alatt ez azonban egyáltalán nincs mindig így.

Még Freud vezette be a pszichológiába a betegségelőny fogalmát.

Hogy mi ez pontosan, azt nagyon könnyen el lehet magyarázni a TAPE jelenséggel.

Azok a színes szalagok, melyek a sportversenyeken gyakran láthatók a versenyzőkre ragasztva – és elvileg a stabilitást növelni vagy fájdalmat csökkenteni lettek volna hivatottak – a tudomány eredményei szerint semmiféle konkrét előnnyel nem rendelkeznek a színtiszta placébón kívül.
Mégis világszerte elterjedtek, mert rengetegen érzik magukat jobban a ragasztás után  – a szóhasználat fontos itt: nem lesznek jobban, hanem érzik magukat jobban.

Ennek az egyik oka többek közt az, hogy semmi nem tudja “színesebben”, szavak nélkül,  fél másodperc alatt elmondani, hogy

“fájdalmaim vannak, de azért én keményen tolom.”.

Az ilyesminek egy óriási, járulékos pszichológiai előnye lehet.

A fájdalom és a gerincbetegség bár borzalmasan kellemetlen dolog, ennek ellenére több előnye is tud lenni:

 

• Egy kemény férfiembernek sokszor nem fér bele elmondani,  hogy elfáradt, törődésre vágyik, vagy kicsit már visszavenne a munkából.
• Hogy férne bele egy lelkiismeretes, jól nevelt, a szüleinek egész életére hálával tartozó középkörú nő etikájába az, hogy
  “semmi kedvem nincs már mindennap hazautazni, és ápolni az idős anyámat”
• vagy épp hogy:  már belefáradtam a munkába és váltanék, de nem akarom felborítani a céget ami rám épül, és én adok munkát 6 embernek…

 

Sokaknak az ilyesmi abszolút nem fér bele – mert mind lelkiismeretesek, önzetlenek, tisztességesek vagyunk abban a tündérmesében,
amit magunkról írunk – így néha igen jól jöhet egy “megmentő” gerincfájdalom
– ami egy jól irányzott lábba sugárzó kisangyalként kiment a kínos helyzetekből.

 

A száz éve ott lévő, teljesen tünemetes gerincsérv egyszercsak
“belobban” és tünetet okoz.

 

A rutinos, gerinccel foglalkozó fizioterápiás szakember pontosan látja, hogy ezek a páciensek bár a felszínen nagyon meg akarnak gyógyulni,
de amikor mesélnek a tüneteikről, rendszeresen megjelenik az arcukon egy halvány, de “földöntúli” mosoly…
Mintha szeretettel, és némi tisztelettel – akár titkolt örömmel is beszélnének a tünetről.

Nem véletlenül: a tünet maga sokkal könnyebben elviselhető, mint a konfliktus, amit “kitakar”.

 

A karakter sokszor felismerhető:

 

Lehet ő a lelkiismeretes,  szorgalmas, erős és felelőségteljes ember, aki beleáll, és “megcsinálja” a dolgokat…

Ők azok akik a “felszínen” erősen hiszik, hogy meg akarnak gyógyulni – talán szükségük is van egy célzott mozgásterápiára, hiszen a sérv ott van és “él”…
( már ha tényleg ott van és él, mert gyakrabban a tünetet a kornak megfelelő – néha félrevezető –  MRI jelek ellenére jelentkezik: lsd. nem specifikus derékfájás.

…itt a terápia jóval fontosabb része kellene, hogy legyen a helyzet felszínre hozása, a helyes megküzdési stratégia és a hozzá szükséges erőforrások megkeresésre.
Ez azonban nagyon nehéz ügy, hiszen a tünet oka nagyrészt az, hogy nincs meg az erőforrás a jelenség valódi forrásának kezeléséhez.

Itt a mozgásterápia eredményei – már ha a terapeuta célja a gerinc gyógyulása –  sokszor döcögősek, átmenetiek, és a folyamat erősen igénybe veszi a mozgásterápiás szakembert is, aki sokszor sejti, hogy a páciensnek sokkal többet – esetleg team munkában – célzottabban tudna segíteni egy vele együtt rezonáló pszichológus és egy erős önismereti munka…

 

Figyelj rám – mert amúgy senki nem teszi
– tenni pedig nem merek érte:

 

Az előbbi karakter ellentéte, az “alacsony erővel” rendelkező páciens, aki a tünetei által kerülőúton kap törődést,
figyelmet, vagy kerüli el a nehéz élethelyzet konfliktusait:

• Fiatal pár, ahol a lányt az állandó gerincfájdalma miatt az aggódó párja hozza…
  Bár szomorúan fájdalmas az arca, de a tünetek elmondása közben mégis folyamatosan mosolyog…
  ( vajon ha nem itt lennének és nem ezzel foglalkoznának, akkor mit csinálnának ??? lenne bármilyen közös témájuk??? )
• Válófélben lévő szülőkkel érkező, súlyos gerincfájdalommal rendelkező gyermek.
  ( természetesen az aggódó szülők a kezelésre együtt hordják a gyereket és addig sem veszekednek )
• A harmincnyolc éves fiú, akit röviddel az esküvője után, az ötvenhat éves anyukája hoz a rendelőbe…
  (az anya intézi az időpontot, az anya meséli el a tüneteket, de az anya ül be még a beteg számára fenntartott székbe is… )

 

Ezek a betegek a mozgásterápia szinte garantált kudarcai lesznek,
ráadásul az eseteik erősen hozzájárulhatnak a gyógytornászok kiégéséhez is.

 

Hiszen a tünet náluk sokszor egy kellemes paravánná válik, ami mögé bújva el lehet hajolni minden komoly beszélgetés, változtatás,
döntés és vihar elől…

 

• Az erősen introvertált gyermek tartásának – aki a lelke mélyén saját “rosszaságát” hibáztatja a szülei válásáért, miközben belül konstans retteg a szülei elvesztésétől – rezdülései szinte olvashatók a gyógytornász számára, aki ismeri a gyermekkorban kialakuló idegi mintázatok, a krónikus stressz és a tünetek összefüggésének kapcsolatát, így kis eséllyel látja a mozgásterápia szintjén megoldhatónak a tünetet – ami ha rövid távra is, de közös platformra helyezi a marakodó szülőket.Ha a probléma megoldódna,  az a gyermek mágikus gondolkodás és érzésvilágában egy jóval nagyobb problémát szülne – és felerősítené a szülők végleges elvesztésének félelmét…
• Az anyja által játékszernek szült 38 éves “kisfiú” kirepüléséből származó játszma minden feszültsége pedig szinte tapinható a rendelőben.

Ez csak három egyszerű példa, de jól demonstrálják, hogy számos esetben a tünet egy nagyon komoly – akár generációkon átívelő játszma apró részeleme –
és ez a játszma sok esetben húzhatja magával – szippanthatja be a terapeutát

–  akit elvileg azért fizetnek, hogy mulassza el a tünetet.

Azt a tünetet, ami fenntart egy olyan status quó-t, aminek a felbomlását
lényegesen nehezebb lenne elviselni, mint a tünetet magát…

Rövid sidenote: 

Ha egy jó érzékű terapeutában felmerül, hogy betegségelőny / játszma áll az amúgy teljesen valós és kellemetlen tünetek hátterében, akkor mindig lesz vele szemben legalább egy lelet / MRI kép / ellenvélemény,
amit meggyőző “alibiként” szolgálhat a tünet számára – és máris adott egy újabb konfliktus, egy újabb issue a terapeutával – amire a valódi gond helyett fókuszálni lehet, lehet terapeutát váltani, kipróbálni újabb bíztató módszereket…
( majd az átmeneti enyhülés után elmondani, hogy ez sem segített, ő sem vált be, stb…)

Ezek a páciensek – teljesen öntudatlanul, és ritkán rossz szándékkal – de igen kifinomult rutinnal tudják a játszájukba vonni a terapeutát, a családtagokat és az ismerőseiket. Egy ilyen helyzet a kolléga részéről rengeteg energiába, finom kommunikációba kerül kezelni, így amíg a cikk elején említett “9-10%” szöveti sérülés miatt tünetet okozó páciens a terapeuta könnyű, inspiráló és jó eséllyel sikeres esetei lesznek, úgy a betegségelőnyből származó tünetekkel rendelkező esetei a nehéz napjainak, fáradtságának és idő előtti kiégésének egyik komoly okává válhat.

 

A beteg játszmája sokszor nehéz
helyzetbe hozza a terapeutát:

A szomatizáló betegek egy része pontosan tisztában van azzal, hogy mi lehet a fájdalmuk eredete és mosolyognak, amikor látja, hogy a terapeuta is érzékeli ezt,
egy részük viszont olyan mélyre rejti el a tünetek valódi okát, hogy konkrétan dühös lesz a kollégára, ha az véleményt nyilvánít.
( kognitív disszonancia)

A terapeutának az ilyen jellegű konfrontáció előtt mindig meg kell hoznia egy döntést, hogy mozgásterápiát “hazudva” kiszolgálja a “színházat” – és szereplőként beszáll a játszmába – kiszolgálva az előnnyel járó tünetet, ezzel újabb erőt adva magának az alapproblémának…

…vagy nevén nevezve a dolgot bevállalja, hogy rövidre zárja a kapcsolatot,
és továbbirányítja a beteget.

 

Ez azonban szakmaileg, és emberileg is egy nehéz helyzet.

Egyrészt, mert ebben az esetben kockáztatnia kell, hogy ő válik a “rossz emberré” aki nem az “elvárásoknak megfelelően” segít a fájdalmaktól szenvedő páciensnek, másrészt azért, mert maga a segítő foglalkozás néha (dehogy néha…:) ) szintén egy kő kemény szerep, amibe ritkán fér bele, hogy a segítő karakter rossz ember legyen. Ez a kontextus megmentő – áldozat játszmák sorát indíthatja el – amibe ezek a betegek meglehetősen nagy rutinnal tudják behúzni a terapeutát.

/ eleinte : nem kaptam máshol segítséget / maga az egyetlen jó szakember / csak maga tud segíteni nekem / adjon egy esélyt, stb…
végül aztán pár sikeres első lépés után kiderül, hogy a kezelés mégsem “működött”, akkor különféle módokon – alig sejtetve vagy akár nyíltan is – számon lehet kérni a kollégát a “kudarcáért” amivel szintén sok eneriga és figyelem nyerhető…/

A terapeuta számára ezek azok az emberi vetületek, melyekben a szakma amúgy sem könnyű kérdései mellett szintén professzionálisnak kell lennie,
hiszen egy megmentő játszma vége kivétel nélkül mindig az, hogy mindkét fél rosszul jár. Tovább nehezíti a szituációt, hogy terapeuta a fent vázolt okokból sosem lehet 110%-osan biztos a tünet pontos okában, így sosem lehet 100%-osan biztos a dolgában.

A helyzet kezeléséhez tehát személyiségében, szakmai kompetenciájában, és kommunikációjában is kellő érettség szükséges, amit sajnos sem az egyetemen, sem a gyakorlaton nem igazán tanítanak – pedig a kiégésünk elkerülésének fontos eszközei lennének.  

 

Tehát miért mondhatta Nachemson professzor, hogy aki azt állítja, hogy tudja, hogy mitől fáj az emberek dereka, az egy “full of shit”?

 

Mert a fentiekkel eddig még csak a felszínt karcolgattuk, és egy “átlagos” derékfájás ezeknek – és rengeteg további –  komponensnek mindig a teljesen egy egyéni arányú “vegyesfelvágottjából” áll.

Hogy kinél milyen százalékban, és ezáltal milyen megközelítésre téve a fókuszt lehet elérni eredményt, azt ember és terapeuta legyen a talpán, aki előre vagy akár menet közben meg tudja mondani.

Ebben a műfajban csak egyelten dolog a biztos tény:

A fájdalom mindig valós, és mindig szenvedést okoz a páciensnek…

Ugye, hogy ha kicsit mögé megyünk ennek a gondolatnak, már nem is tűnik akkor közhelynek? 🙂

Ill. TALÁN még egy dolgot tekinthetünk biztonsnak
– és talán ezt a gondolatot érdemes leginkább elvinni ebből a bejegyzésből:

Egyáltalán nem kell tökéletes gerinccel rendelkeznünk ahhoz,
hogy egészen jól működjön a dolog…

…ha pedig terapeutaként nem ahhoz kötöm a sikerességem élményét, hogy a mozgáson keresztül úgy támogassam a gyógyuláshoz vezető utadat, ahogy a legjobb tudásom szerint tudom, hanem ahhoz, hogy el tudom-e múlasztani a tüneteid, akkor nagyon könnyen leszek kizsigerelhető, és hosszú távon nem sok örömöm lesz a szakmámban.