A gerincsérv lelki okai – a porckorongproblémák pszichoszomatikája.

5 Shares

freudA manapság igen népszerű “túlmisztifikált hókuszpókusz” irodalmában nagyon gyakran lehet azzal találkozni, hogy a tünetképzés szinte mindig lelki eredetű, és erősen szimbolikus. Ez a “mesterek” szerint azt jelenti, hogy ha valakinek gondja van az életben való előrelépéssel, akkor megfájdul a lába, ha pedig “túl nyakas”, akkor nyaki gerinc panaszai alakulnak ki és így tovább… Érdekes elképzelés, amit a “guruk” sokszor azzal próbálnak megvédeni, hogy a tudomány nem foglalkozik még ezzel a területtel, a keményebb vonal pedig egyenesen azt mondja, hogy a tudomány még nem nőtt fel a szintjükhöz.

Pedig a tudomány régóta foglalkozik a test és a lélek összefüggéseivel,
és a fentihez hasonló misztikus vadhajtásokat leszámítva nagyon sok összefüggést kellő pontossággal meg is magyaráz.

Ebben a bejegyzésben a túlmisztifikált maszlag helyett a tudmányos gondolkodásmódot követve kezdjük el átnézni, hogyan függhet össze a lélek a gerincbetegséggel. A következő pontokat nézzük át:

1. szomatizáció:  – akik a gondolkodásukkal vezetik gerincbetegségbe magukat.
2. betegségelőny:hogyan okozhat a lélek felkészületlensége gerincproblémát…

Mivel a téma kiterjedt, később több hasoló témájú bejegyzés következik.

 

Szomatizáció:

Tibi fiatal, 22 éves élsportoló srác.

tibiSportos, az egyetemen kiemelkedő teljesítményt nyújt, napbarnított, az a fajta, akit körülzsonganak a csajok. A látszólag gondtalan élete főleg a veresenyekre való készülésből áll. Egy edzés után lájtosan megfájdul a dereka, ezért alapos emberként elkezd az interneten szörfölni: minden tünetének utánanéz.

Két nap múlva már profi a témában, így látja, hogy a gerincsérv az a probléma, ami számára legsúlyosabb következményekkel járhat. Nem bízza a véletlenre: gyorsan intéz egy maszek MRI-t, amin egy kisebb porckorong kiboltosulás található.

Innentől folyamatosan monitorozza a tüneteit, és egyre rosszabb lesz az állapota. Az orvosa rutinos szakemberként nem veszi komolyan a betegségét, és gyógytornára írja ki. Tibi ezért öt(!!!) másik specialistát is felkeres. Két hét múlva a tünetek további romlása miatt már nem edz, és a soron következő komoly, meghatározó versenyét már ki kell hagynia… Hamarosan a helyzet odáig fajul, hogy a sportolói karrierje válik kérdésessé.

Tibire nagyon jellemző, hogy a rendelésen minden megkérdez, és folyamatosan keresi a koncepcióm gyenge pontjait.
Amikor rádöbben, hogy kevés ilyen van, átmenetileg lelkessé válik, de előbb utóbb úgyis talál valamit, amin tovább aggódhat. Nem véletlen: Tibi tipikus szomatizáló…

Mi fáj és miért?

Tudni kell, hogy egy átlagos fiatal felnőtt gerincében szinte MINDIG található olyan MRI-vel kimutatható elváltozás, ami akár tünetet is okozhatNA. De általában nem okoz. 🙂 Még a vízben vidáman cikázó halak is idővel tele lesznek kis csigolya közti spondylotikus felrakódásokkal, és szerencsére a mi gerincünk is olyan szinten túlbiztosított, hogy a legtöbbünknek a kisebb elváltozások ellenére sincs különösebb baja vele. Mondhatjuk, hogy némi elváltozás bele van kalkulálva a rendszerbe…

( Olyannyira bele van kalkulálva, hogy a modern kutatás azt mutatja, hogy az MRI-n látható elváltozások, és a gerincben tapasztalt tünetek összefüggése minimális. Sőt!!! Ha véletlenszerűen kiválasztott középkorú TÜNETMENTES emberekről MRI felvéltelt készítenénk, többnek komoly gerincsérvei lennének – minden tünet nélkül. Magyarul: ami ott van, egyáltalán nem biztos, hogy fáj, de szinte mindig van ott valami, ami akár fájhatna is… )

Viszont ha az ember betegséget keres magán, akkor a gerinc mindig kéznél van, mint a gondok és elváltozások lehetőségének kimeríthetetlen tárházát hordozó struktúra.

 

Régen ha valaki le akarta százalékoltatni magát, de nem volt meg a szükséges pontja, akkor rendszerint csinált egy gerinc RTG-t, ami szinte mindig tudott hozni elég “meszet, kopást vagy degenerációt”, hogy a bizottság számára is minden kellően rossznak tűnjön…

 

Szomatizáció…
Amikor a gondolataiddal teszed beteggé magad:

Szomatizációnak azt a jelenséget nevezzük, amikor a beteg problémája nem elsősorban a testéből, hanem a fejéből származik. Ilyenkor a betegségének a tünetei mögött nem állnak konkrét testi elváltozások vagy funkciózavarok, ill. a kisebb mértékű organikus probléma olyan szintű szenvedést és tünetet okoz, amit az elváltozás maga egyáltalán nem indokol. A gond innentől komolytalannak tűnhetne, azonban magát a problémát nagyon is komolyan kell venni: ezek az emberek egyáltalán nem szimulálnak, pontosan érzik a fájdalmat és a tüneteket, amiket tudatosan nem tudnak elmulasztani vagy előidézni. A gond egyszerűen csak olyan, mintha a tüneteiket nagyítóval néznék és érzékelnék.
( Magyarul: baromira fáj az is, aminek nem kellene annyira fájnia 🙂 )

 

A szomatizáló ember jellegzetes módon teszi tönkre a saját, majd később a környezete életét:

 

porckorongsérv jógaKatasztrofizáció:

Az első tünetek jelentkezésénél elkezdi brutális tempóban monitorozni magát, figyelni a tüneteit, majd bújni a netet. A net pedig tele van sérves rémregényekkel, és olyan drámákkal, amiknek a részleteit szintén el lehet kezdeni keresni önmagunkon. Ha az ember keres, akkor jó eséllyel talál, így a “beteg” rettenetesen aggódni kezd azon, hogy mi lesz a következménye az amúgy ‘papíron’ közel nem annyira súlyos gerincproblémájának, és hamarosan egyre passzívabbá válik az élete.

Már tudja, hogy emelni nem jó – ez amúgy nem feltétlen igaz – ezért a felesége cipeli az ásványvizes rekeszt. A sportjait abbahagyja, egyre kevesebbet mozog, egyre jobban beszűkül, társaságba egyre kevesebbet jár, ami viszont garantált útja a probléma eszkalálódásának.

A legtöbb szomatizáló sérves a gyógyulása alatt és közben már egyáltalán nem hajol előre. Ez amúgy azért jár borzalmas következményekkel, mert ha a természetes mozgástartomány egy részét kihagyjuk az életünkből, akkor menetrendszerűen elveszítjük azt. Az így zsugorodott lágyrészek viszont akár pár hét után a kisízület túlterhelését, és egy új fajta – már nagyon is reális problémát produkálnak…

Igy lesz a semmiségből funkciózavar…
– a funkciózavarból pedig később valós szomatikus probléma.

 

Fontos tudni, hogy a szomatizáló emberek nem hipochonderek. Míg a hipochonder ember egy adott félelmetes betegség kialakulásától, megjelenésétől tart, addig a szomatizáló egy tényleges betegséget nagyít fel a következő módon:

szomatizáció

“piti” tünet – fokozódó figyelem – emiatt csökkenő fájdalomküszöb – katasztrófajelleg/tünetkeresés/tájékozódás – passzivitás – erősebb fájdalomérzékelés, és így tovább: a kígyó a saját farkába harap…

A fenti folyamat gyakorlatilag a tökéletes recept is arra, hogy hogyan tegyük magunkat gerincbeteggé…

Autodekompressziós tanácsaim a fenti jelenség elkerülésére:

Röviden: ne csináld ezt, mert ezzel teszed magadnak a legrosszabbat.

Hiszek benne, hogy a gyógyulás alapvetően fejben dől el – eddig minden állításomat kutatásokkal tudom alátámasztani, ez viszont szubjektív vélemény – de a szomatizáció egy nehezebb eset. Sokszor a beteg egy nehéz élethelyzettel való megküzdés helyett foglalkozik a tüneteivel, így nem árt mielőbb szakértő segítségét kérni.

A legjobb tanácsom az, hogy keress egy pszichoterapeutát, aki segít kijönni a szomatizáció ördögi köréből.
Közben pedig a következőket kövesd:

  • Az első tanács az, hogy a sérvet ne egy betegségnek, hanem egy átmeneti állapotnak tekintsd! Az egészségügy és a képalkotó eljárások óriási hibája, hogy egy derékfájós ember homlokára túl könnyen nyomja rá a “gerinbeteg” post-itet, amit nehéz onnan levenni. Legyél erős, és legyél képben vele, hogy a gerincbetegségek ha egy értelmes terápiát kapnak, akkor jellemzően elmúlnak.
     
  • Olvasd el a szabályokat, tarts be mindent, ami az egészségedhez kell, ezen túl viszont tarts meg az aktivitásodból annyit, amennyit csak lehet! Mozogj, sportolj, mászkálj, dolgozz. Ha hibázol is, ez ált. sokkal kisebb hiba, mint az immobilizáció, ami viszont a modern tudomány szerint egészen biztos problémákhoz vezet.

  • Ne állj meg: csak a hatvanas években volt divat lefektetni egy gerincsérves embert. Ma a gerincbetegeknél a mielőbbi mobilizációra törekszünk, mert minden tanulmány és kísérlet azt mutatja, hogy ez a sikeres rehabilitáció kulcsa, míg az immobilizáció konkrétan súlyosbítja a helyzetet.

  • Ha több szaki is azt mondja neked azt, hogy testi szinten nem komoly a gondod, higgy nekik, és kezdj el újra “élni”. Egy szakember könnyen tévedhet, viszont ha úgy érzed, hogy mindenki hülye körülötted, akkor érdemes egy erős önvizsgálatot végezni. Ne szúrj ki magaddal: ha sok tapasztalt szaki mondja, hogy nincs komoly bajod, akkor jó eséllyel nem ők tévednek… Kövesd bátran a Jézus módszert: Kelj fel, és járj…:)    Annyi porckorong.hu-s kiegészítéssel, hogy ha lehet egyenetlen talajon. 🙂

II: Betegségelőny:

 

Mindig kiszaladok a betegek elé, mert szeretem látni, hogy hogyan teszik meg a kaputól a rendelőig tartó rövid távot. A különböző gerincproblémákra különböző sántítások jellemzők, így ez az első információt jelentheti, amiről nem jó lemaradni. Az érkező beteg fiatal lány, és teljesen atipikusan sántít… Korábban az anyukája kért neki időpontot, és most is az anyukájával érkezik. Az anyuka ül le a páciens helyére, meséli el a tüneteit, majd ő kezd el válaszolni a kérdéseimre is. Alapértelmezetten mindig örülök, ha valaki hozzátartozóval együtt érkezik, mert a sok információt jó, ha több szem látja és több fül hallja, de ez volt az a pont, amikor meg kellett kérnem az anyukát, hogy kicsit hadd beszéljünk ketten.

Én kizárólag a betegek fizikai kezelésével foglalkozom, így a lánytól – akinek szintén szinte teljesen tiszta volt az MRI felvétele, és a funkcionális tesztekre is csupa olyan dolgot jelzett, amit elvileg gerincbetegségek ilyen kombinációban nem adhatnak – megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik.

Amikor elmondta, hogy most végzett az egyetemen, és egy hónap után betegszabadságra kellett mennie a “betegsége” miatt, ráadásul amíg a tünetei tartanak, addig vissza sem mehet, adott volt a kérdés: “jól sejtem, hogy nem épp az álmai munkahelye ahol elkezdett dolgozni?”

A lány kezelését a pszichológus kolléga vette át. Kiderült, hogy két idősebb kolléganővel komoly konfliktusa van, és mivel az életében nagyon sok kilincset az anyukája nyomott le helyette, nem igazán tudja kezelni a helyzetet.

Aminek a neve: betegségelőny…

 

Ismert rossz vs. ismeretlen horror:

 

imagesA segítő szakmákban dolgozók gyakran megfigyelik, hogy amikor valaki arról beszél, hogy hány helyen járt már sikertelenül a problémájával – sajnos ez gerinc téren elég gyakori – közben ritkán mosolyog. Dühös, elkeseredett, rezignált nyugalommal vagy nyugalommal mutatja be a problémáját, esetleg a lazább páciens elsüt közben egy-egy poént, amin el-el mosolyodik, de a folyamatos mosoly nem jellemző. Viszont van a betegeknek egy csoportja, aki jellegzetes, földöntúli mosollyal mesél arról, hogy sehol nem tudtak neki segíteni…

Ez a nagyon jellegzetes mosoly gyakran azoknak a mosolya, akik a betegségükből tudat alatt komolyan profitálni tudnak…

 

Ovis korunkból a jelenség ismerős:

 

A kisgyerekként elképesztően fejlődőképesek és kreatívak vagyunk, így villámgyorsan felfigyelünk rá, hogy ha fáj a hasunk, akkor nem feltétlen muszáj elmenni oviba. Ráadásul anyu kedves lesz velünk, és kapunk reszelt almát, ami rajzfoglalkozás és délutáni alvás helyett egész korrekt alternatíva..:)

 

Hamar meglátjuk az összefüggést: betegnek lenni nem túl jó, viszont egy csomó opcionális előnnyel jár…

 

Lesz, aki megáll az összefüggés konstatálásának a szintjén, de lesz, aki továbbfejlődik, és a téma mesterévé válik. Ha nem akar óviba menni, akkor “produkál” egy kis tünetet. Persze anyu sem ma jött le a falvédőről, így ő is észre fogja venni az összefüggést, és egy idő után felveti, hogy mindig akkor fáj a pocak, ha menni kéne oviba. Ezen a ponton a gyerek kénytelen emelni a tétet: “válaszcsapásként” néha hétvégén is tüneteket produkál, akkor, amikor amúgy sincs ovi. Ettől az anyu bűntudatos lesz, így az előnyök tovább szaporodnak: anya szól az óvónéninek is, aki kitüntet a figyelmével: nem ad hideg tejet, nem muszáj kimenni télen a hóra, szóval menő kis kivételezett gyerekek leszünk…

A dolog aztán feledésbe merül, de gyorsan elrepül az a huszonpár év, és jön a munkahely, ahol keményen meg kell felelni. Anyu segítsége nélkül…
Egyedül…
A komfortzóna határain túl…

Amikor jobban megéri betegnek lenni:

A pszichológiába Freud vezette be a betegségelőny fogalmát. Betegnek lenni nyilván rossz, viszont ismert, otthonos terület, és az az ismert rossz néha sokkal jobb lehet, mint az ismeretlen új kihívás.
(jelen esetben az új munkahelyen kezelendő konfliktusok.)

Freud elsődleges betegségelőnynek nevezte, amikor a testünk vélt vagy valós kínjaira lehet fókuszálni, ahelyett, hogy szembenézzünk a saját alkalmatlanságunkkal, felkészületlenségünkkel, képtelenségünkkel – képtelenségünkre a szembenézéssel az élet dolgaival… Ez kemény dolog. A betegség is az, de a jótékony figyelemelterelésen túl lehetnek egyéb előnyei is:

Másodlagosan még megkapjuk a család támogatását, figyelmét is – ez így már nem is olyan rossz biznisz egy kis nonszteroid gyulladáscsökkentőért cserébe…

 

Viccet félretéve: természetesen a tünetek pont ugyanolyan súlyosak, mint annál az embernél, aki – ezt nyilván nem lehet teljesen és élesen elválasztani – elsősorban a strukturális elváltozásai miatt ( pl. gyököt irritáló sérv)  érez tünetet.

Fura lehet egy gerinces blogon – nem is akarok ebbe az irányba elmenni – de ebben az esetben a megoldást nem elsősorban a testi jellegű terápia tudja hozni. Természetesen senkinek nem árt, ha a gerincét karbantartja, de ha az ember nem nőtt fel a feladathoz, amivel az életben szembe került, akkor mindig lesz valami tünet, amit “elő lehet venni”, hiszen a gerinc mindig hordozni fog magában olyan strukturális elváltozásokat, melyek akár tünetet is adHATNÁNAK..

Természetesen a beteg itt is beteg, szubjektív véleményem szerint sokkal nehezebb helyzetben van, mint aki “csak” testi szinten szerzett sérülést, hiszen ott egy adekvát terápia önmagában is gyors és hatékony megoldás lehet.

A megoldás:

images (1)Számos terápiás eszköz áll a betegségelőnyből kifolyólag tüneteket produkáló emberek számára, de a szubjektív tapasztalatom az, hogy ezek a legritkább esetben hoznak tartós eredményt.

Az ilyen betegségek esetén is fontos az “alapbetegség kezelése”, szakszóval a komorbid elváltozás korrekciója, hiszen bármennyire nincs sok összefüggés a képalkotó eljárások eredménye, és a megélt tünetek között, az sosem árt, ha a sérv gyógyul, és a kisízület stabilizálódik.

A személyes tapasztalatom az, hogy a valódi és tartós eredményt a “belső erő” fokozatos növelése jelenti. Ha a páciens – esetleg szakértő segítségével – először kis kihívások önálló leküzdésén át kis sikereket ér el, majd egyre nagyobb konfliktusok és problémák megoldásán át képes megerősíteni saját magát, akkor idővel okafogyottá válnak a tünetek, feleslegessé a tünetképzés, bár a visszaesés sajnos gyakori.

Valószínűleg vannak lépcsők, amiket az élet problémáinak a megoldásához meg kell lépni annak, akik teljes életet akar élni, és ha a felnőtté válás közben pár lépcső kimaradt, akkor ezeket idővel be kell pótolni – már ha nem akarunk újra és újra betegségbe menekülni…

De ez egy jóval hosszabb, és bonyolultabb terület, mint egy “átlagos discus hernia” centralizációja, és természetesen nem is ennek a blognak a tárgya, így erről érdemes pszichológiai fórumokon tájékozódni.

 

A betegségelőny egy speciális esete, amikor a betegség a lelkiismeret
megnyugtatására szolgál, mint az egyetlen menekülőút.

 

Gizi néni hosszú évek óta lelkiismeretesen ápolja a menyét, aki súlyos beteg. A család nem tudna más megoldást találni a problémára, így ő veszi a vállára a kezelését és gondozását, amit kiemelkedő kötelességtudattal végez. Tisztába teszi, eteti, odajár a város másik végéből, magára, a saját életére alig marad ideje. Ekkor csap be a sérv, ami egyik napról a másikra teszi mozgásképtelenné, így a menyét kénytelen a család egy otthonban elhelyezni…

 

Gyakori történet, amikor valaki ápol egy rokont, akit sosem hagyna magára.

A betegség viszont lehetetlenné teszi az emelést, forgatást, cipelést…
“Én megtenném, de nem tudom.”
És így a súlyos lelkiismereti konfliktus máris egy más, már etikailag elviselhető szintre emelkedett.

folyt. köv:

Természetesen fenti rövid bejegyzésben a gerincbetegségek lelki okainak csak egy szűk csoportját néztük át, de már ebből a kis összefoglalóból kiderül, hogy mára egyértelmű ténynek tekinthető, hogy egy gerincbetegségnek igen sok lelki vonatkozása lehet. Az egyik harcművész oktatóm mondta, hogy az életben minden problémának van olyan aspektusa, ahonnan szemlélve az valamilyen előnyt ad nekünk. A gerincbetegségek bár borzalmas dolgok lehetnek, emberileg  nagyon sok elgondolkodni valót adhatnak számunkra.
Valószínűleg abban igaza lehet  az áltudomány “hókuszpókjainak”, hogy minden gerincbetegség leckét hordoz számunkra, hiszen nem kevés porckorongsérves ember gondolja át a gyógyulása közben, hogy mi az, ami valóban fontos, mi az, amiből érdemes visszább venni az életben és mire érdemes időt szánni. A gerincbeteg emberek a gyógyulás folyamata közben sokszor rádöbbennek arra is, hogy bár a gondot az ülő munka okozta, az, hogy ez ekkora szerepet és jelentőséget kapott, az kizárólag döntések kérdése volt.

Persze nem minden pszichés ok vezet ennyire messzire.

Rengeteg kutatás szól arról, hogy a modern élettel járó túlterheltség ill. a fokozott stresszint önmagában is komoly tényezőt jelenthet a gerincproblémák kialakulásában, ill. abban, hogy hogyan érzékeljük a fájdalmakat. Erről a témáról hamarosan egy következő bejegyzés fog szólni.

images (2)

5 Shares
Kérdésed vagy véleményed van? Kattints ide és írd meg kommentben!

A megjegyzésedet írd a dobozba!

Share5
Pin
5 Shares