A gimnáziumi matek előkészítőnkön a tanár bedobott egy versenyt:
Egy kört kellett meghatározott számú vonallal meghatározott számú részre osztani.
A vetélkedés azzal kezdődött, hogy először egy vonallal ketté…
Természetesen mindenkinek azonnal sikerült a dolog.
Aztán jöttek az egyre bonyolultabb és bonyolultabb feladványok.
Az egész időre ment.
Aki először megoldotta a problémát, annak fel kellett tennie a kezét.
A tizedik feladat már annyira összetett volt, hogy hasítani kellett fejben…
Egyre több idő telt el a feladat kiadása, és a megoldás első kézfeltartása között.
Teljesen eluralkodott rajtunk a versenyszellem.
Szinte érezni lehetett annak a feszültségét a teremben, ahogy egyre gyorsabban és olajozottabban forogtak a fogaskerekeink.
Frappánsabbnál frappánsabb megoldások születtek az egyre bonyolultabb és bonyolultabb kérdésekre,
és közben szinte lubickoltunk a szemüveges geek-ek sikerélményében:
“Mi még a legbonyolultabb feladatot is meg tudjuk oldani.”
Ez így ment egészen az utolsó feladatig…
Ez egy “különösen nehéz feladat” – mondta a tanár.
“Külön nekünk, az “okos” csoportnak találta ki.”
A feladat ennyi volt: osszátok három vonallal három részre…
Te láttad már, hogy
Megújult a Gyógyítsd meg az
ágyéki porckorongsérved oktatócsomag?
Ez A TELJES MEGOLDÁSRENDSZERÜNK ÁGYÉKI (DERÉKTÁJI) PORCKORONGSÉRVESEKNEK
… az egész eset annyira tanulságosnak bizonyult, hogy máig emlékszem rá,
pedig azóta eltelt pár évtized.
A megoldásra az “okos csoportból” senki nem jött rá…
Az egyszerű Mercedes jel az akkorra már erősen túlpörgött, bonyolult megoldásokat kereső agyunknak
annyira egyszerű lett volna, hogy nem illett bele a korábbi fancy, és komoly szellemi kihívást jelentő
gondolkodásmintánkba…
Annak ellenére sem, hogy ha ezzel kezdjük – ha nem hisszük, hogy fejben valami csodát kell tenni – akkor
minden bizonnyal bárki egy pillanat alatt kitalálta volna…
Ez a bonyolultság, a bonyolult gondolkodás átka:
– kitakarja a praktikus, gyors, hatékony és egyszerű megoldásokat…
Nem véletlen, hogy az egyszerűségre általában végletesen reagálnak az emberek:
- egykor az orvostársadalom inkább elmebetegnek címkézte, majd megölte Semmelweist,
minthogy elfogadja, hogy egyszerű kézmosás megmenti az anyákat a gyermekágyi láztól. - aztán 250 évvel később a fél világot fanatizálni tudta egy olyan telefon, amin
mindössze egyetlen gomb van, megtörve ezzel a folyamatos bővítés és bonyolítás irányát.
( A másik fele pedig androidot használ, ami majmolja az Apple-t. )
A japánok úgy tartják, hogy egyszerűség csak
kemény munka, és mély ismeretek árán érhető el.
Bonyolultnak lenni mindig sokkal könnyebb…
Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy az élet bármely területén megengedhessük magunknak
a letisztult egyszerűség luxusát, a háttérben pengeéles lényeglátás, rendszerszemlélet, a célra
való folyamatos fókusz tartása szükséges…
Nekünk ADT-knek ez a cél a sérves tünetek mielőbbi, leghatékonyabb és legtartósabb
megszüntetése – felesleges maszatolás és tiszteletkörök nélkül.
Ennek a megoldását keressük, ezt optimalizáljuk folyamatosan, és akarjuk a folyamatot
egyre tökéletesebbé, majd még tökéletesebbé tenni…
Ahhoz, hogy az ember megértse az ADT egyik legfontosabb
alapelvének – a minimalizmusnak – a miértjét,
picit vissza kell mennünk a gerinc mozgásterápiájának a történelmében:
Nem hátizmokat kell erősíteni, hanem a porckorongot centralizálni:
Még bőven folyamatosan a hátizmokat akartuk erősítgetni, amikor ötvenes évek végén
Robin McKenzie egy empirikus tapasztalat útján rájön,
hogy ha az ember bizonyos csigolyamozgásokat végez, akkor a kisugárzó fájdalma csökkenhet.
Erre építi fel az iskoláját, aminek az elve többek közt az is,
hogy a beteget leszoktassa a terapeutáról, megtanítsa azokra a mozdulatokra, melyekkel a sérve
“helyre tolható”, ( szakszóval centralizálható). Ezt a beteg rendszeresen ismétli, és a tünet enyhül…
Sokszor ez a centralizáció egy vagy két jól eltalált mozdulattal történik, ami legtöbbször a porckorong
„helyrenyomkodásra” fókuszál. A megoldás meglepően sokszor működött – és sok ember köszönheti a
tüneteinek az enyhülését McKenzie felfedezésének.
Következtetés:
Centralizálni hasznos, a porckorongot célozni és helyette nem a következményekkel tölteni a terápiás időt szintén…
Foglalkozzunk tehát a porckoronggal, mert ez szerencsésebb, mintha a sérv következményeivel töltenénk az időt.
Persze a tudomány azóta borzalmasan gyorsult fel,
lényegesen kibőve – és ezzel tette bonyolultabbá – a terápiás valóságunkat:
Rájöttünk, hogy a porckorongsérves fájdalmakért nem feltétlen önmagában a porckorong felelős.
Ma már tudjuk, hogy teljesen tünetmentes emberek MRI felvétele is tele van sérvekkel, porckorong
degenerációkkal, meszes felrakódásokkal. De sokszor egyáltalán nem ezek a fájdalom okai. Ergo nem is feltétlen
ezekkel kell foglalkoznunk, ha a tünetet akarjuk megoldani.
Viszont óriási mértékű erők közlekednek a testünkben:
Gondolj bele az élménybe, amikor éjjel mész le a lépcsőn, és azt hiszed, hogy van még egy lépcsőfok, de nincsen…
A talajreakciós erő elemi erővel üti meg a mozgásrendszeres egyetlen érzékeny pontját, mert az idegrendszered
nem kapcsolta be időben az azt elvezető izmokat.
Kiderült, hogy ezeknek az izmoknak a megfelelő időben történő aktiválása a fájdalom szempontjából
szinte fontosabb, mint a sérv maga.
Nem kapcsol be időben / nem kapcsol be egyáltalán?
Akkor rövid távon is jó eséllyel fájni fogsz, tartósan pedig tehermentesítés hiányában a porckorong lesz a teherviselő, és elkopik.
Következtetés 2:
Bár egy kicsit bonyolultabb, mint a porckorong centralizációja, ettől függetlenül mindenképp
kapcsoljuk be tehát a tehermentesítő izomműködési mintákat,
mert enélkül a mozgásterápia tartósan biztosan nem lesz hatékony…
A finomhangolás:
Aztán kiderült, hogy van egy kis izomcsoport – multifidus – a derekunkban, amiről azt hittük, hogy egy
evolúciós csökevény. Bennünk felejtette Isten a felületes és mély hátizmaink alatt, pedig emberként
már semmi szükségünk rá.
Aztán kiderült, hogy ez a kis izmocska az egyik fő felelős azét, hogy a porckorongokat és a csigolya közti kisízületet
ne érje minden mozdulatunknál és lépésünknél plusz teher.
- Ráadásul ez az egyetlen izomcsoport, ami ha egyszer elhal, akkor magától nem épül újra a funkció használata ( járás, stb…) ellenére sem.
- Majd kiderült, hogy az ÖSSZES gerincbetegnél ez az izom elhalt ( zsíros infiltráció), a hiánya maximálisan összefügg a tünetekkel, ill. a hiányában
a folyamatos túlterhelés miatt a kiújulások menetrendszerűen érkeznek… ( szintén szinte “pain related-ebb”/ fájdalomfüggőbb tényező, mint a sérvek jelenléte)
Következtetés 3:
Bár kicsit tovább bonyolíthatja a mozgásterápiás munkát, de ha a multifidus izolált rehabiltációs gyakorlást nem kap,
akkor a mozgásterápia nem lesz tartósan hatékony…
Tegyük tehát bele a terápiás protokollba ezt is…
A finomhangolás finomhangolása:
Aztán kiderült, hogy az erők végtelen változatossággal közlekednek a testünkben, és “kicsit”
túlbecsültük a core tréning és gerincstabilizáló tornák működőképességét.
Ahhoz, hogy a gerinc alketrészei ideálisan oszlasság el egymás között a terhelést, hatalmas számítási
munka szükséges.
Gondolj csak bele: egyetlen lépsed közben – amikor leng a lábad és a karod – tizedmásodpercről tizedmásodpercre
más kombinációban és mértékben kell “behúzni” a 600 izmodat csak azért, hogy ne ess el. Ha még egy érzékenyedett
alkatrészre vigyázni kell – ami megint picit más izommunkát igényel, akkor elképesztő idegrendszeri
munkát kell végeznünk.
Ezt core gyakorlatokkal trénelni esélytelen – egy kutató azt mondta, hogy olyan, mintha fekvőtámaszokkal
gyúrnánk arra, hogy eljátsszuk a B-Moll zongoraversenyt.
A finomhangolás finomhangolása:
Aztán kiderült, hogy nagyon sokszor nem is a sérv vagy a degeneráció a probléma forrása.
Ahogy egyre elérhetőbbek lettek az olyan képalkotó eljárások, mint az MRI elkezdünk egészségesekről
is felvételeket készíteni. Kiderült, hogy nekik is hatalmas sérveik és porckorong vízvesztéseik vannak – csak épp
tünetük nincsen. Kiderült, hogy a szorongás, az alváshiány, a krónkus stressz, a gyermekkori élmének, a genetikai faktorok
mind mind befolyáolják, hogy lesz-e valakinek tünete. Ezek közül amivel lehet, szintén foglalkozni kell.
Folytathatnám a sort további felfedezések és további pontok és tévutak egész során át –
melyek ideális esetben mind-mind tovább kellene, hogy árnyalják a terápiás protokollt,
de a lényeg most nem a derékfájás okainak modern magyarázata.
Sokkal inkább a megoldás ADT-s módszertanának – a hozzáállásunknak – a bemutatása:
A bejegyzés elején említett történet óta folyamatosan
a következő kérdés szeretem feltenni magamnak:
Mit csinálnánk akkor, ha mégsem lenne annyira bonyolult?
Hogyan lehet megoldani, hogy:
- kevesebb feszültséget hordjuk azt izmainkban, hogy könnyebb legyen a stabilitás igényeire gyorsan reagálni?
- hogyan lehet a csigolyák mozgatásával kicsit javítani a porckorong tápanyagellátását?
- hogyan lehet a szorongás mozgásrendszerre gyakorolt hatásait megközelíteni?
- hogy a félelem-elkerülő magatartást mozgással eltüntessük a csigolyák körül?
- stb.
- stb.
- stb.
ÉS MÉG KONKRÉTABBAN: hogyan tudnánk mindezt beletenni egyetlen mozdulatba?
Azaz mi lenne, ha a kör három részre osztása előtt kiszállnánk a saját agyonbonyolított gondolkodásmódunkból,
a régi mozgásterápiás rendszerek újabb és újabb ismereteinek egymásra rakódó koncentrikus köreinek sztereotípiáiból,
az régi előzetes elképzeléseinkből?
Mi lenne, ha nézőpontot váltanánk, és onnan észrevennénk egy sokkal lényeglátóbb utat…
Azt gondolom, hogy több dolgot érnénk el:
1. nem kellene húsz mozdulatra betanítani a pácienst.
Kutatások sora mutatja, hogy a páciens két fő okból hagyja abba az otthoni gyógytornát:
a.) mert baromi unalmas
b.) ez a fontosabb: mert elbizonytalanodik, hogy jól csinálja-e.
Ha nem vacakolunk rengeteg mozdulattal, hanem profin célozva egybe igyekszünk
minden fontos elvet és terápiás célt belepasszírozni, akkor egyrészt sokkal hatékonyabban
kihasználható lenne a kezelésünk ideje, másrészt sokkal biztosabb
lenne az eredménye az otthoni – elengedhetetlen– gyakorlás pontosságának…
2. nem húznánk az időt tiszteletkörökkel: a valódi fájdalommal összefüggő tényezőkkel foglalkoznánk
( pain related tényezők) a múlt században fontosnak tartott dogmákhoz való ragaszkodás helyett.
( minimális végtaghossz különbség, izomerő, stretching, hipo v. hipermobilitás – bizony, ezek MIND
túlhaladaott tényezők, melyek általában nem sok szerepet töltenek be a derékfájásban )
Ezekkel dolgozva sokkal gyorsabban jutunk el a célunkig, a tünetek enyhüléséig – ami főleg akkor fontos,
ha egy műtét időpontja közeleg.
A pain related tényezőkre irányított kristálytiszta fókusz segíti további fontos kérdések térnyerését a kezeléseinken:
- A mozdulat lényeglátására fókuszálva több időt tudunk szánni a páciens bizonytalanságainak
és kérdéseinek a megvitatására – ami ma már tudjuk, hogy még talán a fentieknél is fontosabb
tényező a gyógyulásban.
A japán erre az mondaná: ikken hissatsu : egy mozdulat – egy megoldás…
Természetesen van más hozzáállás is – lehetünk iszonyú változatosak, visszarendelhetjük a sokadik újabb gyakorlatért a beteget.
Ez is, az is működhet, sőt…
Biztos vagyok benne, hogy vannak emberek, akik szeretik, ha folyamatosan fogják a kezüket, megsimogatják őket,
eljárhatnak valahová,és igénylik, hogy még a kiélezett helyzetben is mindig más történjen.
De nekem az előbbi út a sokkal testhezállóbb, ezért az ADT-t erre a céltudatos, lényeglátó gondolkodásmódra építettem fel.
Úgy gondolom, hogy az, hogy a tudomány minden általunk ismert modern eredményét felhasználjuk a mozgásterápiában
nem csak egy alapelvárás kellene, hogy legyen, hanem terapeutaként alapvető kötelességünk és felelősségünk is. De ez
csak a minimumkövetelmény…
Ennél lehet jóval tovább…
“azt gondolom, hogy az ADT terapeuta akkor az igazi művésze és mestere a hivatásának,
ha a lehető legkevesebb mozdulatba tudja integrálni mindazokat a tudományos elveket,
melyek az egészséges gerinc elérését célozzák. “
Az ADT feltérképezi a beteg testét, kideríti, mire van szükség ezek közül, és megpróbálja a lehető legkevesebb mozdulattal megjeleníteni mindezt –
így lesz olyan a kezelése olyan, mint egy művészi ábra – amiben a legfontosabb dolgok mutatkoznak meg…
Ahogy Leonardo mondta: ” nem az a tökéletes, amihez nincs mit hozzátenni, hanem az, amiből már nincs mit elvenni”.
Igy lehetünk letisztultak, követhetők, ezzel a lényeglátással pedig pengeéles módon hatékonyak..
Fontos:
Az ADT a porckorongsérves, vagy degeneratív gerincproblémák tüneteinek mielőbbi elmulasztására való.
ui:
Tanulva a kérdéseitekből egyre jobban be fogom mutatni Nektek azt, hogy milyen elvek állnak az ADT – NMPT
elvrendszer hátterében, mit miért, és mire törekedve csinálunk.
Ennek az első lépését szeretném megtenni ezzel bejegyzéssel, mert nagyon fontosnak tartom,
hogy a páciensünk egészen pontosan tudja, hogy mit miért csinálunk, és mire törekszünk.
Azt gondolom, hogy a minimalizmus szemlélete e mozgásterápiás kezelésen a fenti bejegyzésben említetteken túl
több további szempontból is szerencsés :
– tiszteljük az páciensünk idejét, és így időt nyerünk. ( így is sokat kell gyakorolni, de nem téved el az útvesztőben, és nem kisebb hatékonyságú dolgokkal tölti az időt a lényeg helyett.)
– rengeteg infó hangzik el egy ADT kezelésén. Igy az életmódi tanácsok, és maga a hatékony gyakorlat gyorsabban, hatékonyabban, pontosabban rögzíthető.
– nem lesz ránk tovább szükség – így a beteg saját idejében, költséghatékonyan, de pengeéles lényeglátással gyakorolhat
– és csak akkor kell újra hozzánk fordulnia, ha valamilyen kérdés vagy bizonytalanság támad.
Fontos tudni:
– az ADT nem időtöltés, nem sport, hanem egy végletekig optimalizált mozgásterápia, ahol a beteg rá szabott,
a tudomány modern irányelveit magába foglaló, a lehető legkisebb számú, de leginkább a lényegi tényezőkre fókuszáló technikát kapja.
( A célunk ADT-ként az, hogy a lehető kevesebb mozdulatba integráljuk mindazokat a mozgásterápiás elveket, melyeket ma
a leghatékonyabbnak ismerünk egy sérves tünet mielőbbi és tartós javításához, hogy kerülőutak nélkül a leggyorsabban segítsük a páciensünknek elmulasztani a tüneteit.
Köszönjük!
