A változás a fejedben kezdődik – a porckorongsérv legyőzése

Számomra a sorozatnézés mindig a produktivitás totális hiányát, a soha vissza nem kapható, elpocsékolt időt jelentette. Aztán pár hónappal ezelőtt szinte egyben végignéztem a Breaking Bad mind a tizenkét évadát. A film amúgy nekem áttörés volt.

Végre megengedtem magamnak, hogy “csak úgy”  élvezzek valamit, aminek gyakorlatilag nincs haszna. A sztori egyébként úgy kezdődik, hogy egy középiskolai tanár alsónadrágban menekül a sivatagban egy rozzant lakóautóban egy pisztollyal a kezében, és…. Szeretnéd, hogy spoilerezzem? 🙂 Ne aggódj: semmit nem számítana.

Az az érdekes, hogy a tényleg jó történeteknél már a kezdet kezdetén elég nagy biztonsággal sejtjük, hogy mi lesz a befejezés. Amiért kíváncsi vagy a sztorira, az nem “a mi lesz a vége”, hanem a “HOGYAN?” Hogyan és milyen úton juttatja el magát a főhős a végkifejletig?

Ha a hős ismerné a sztori eleje és vége közötti legrövidebb utat, és hajlandó is lenne végigmenni rajta, akkor nem lenne sztori, csak egy gyors, egyszerű és kielégítő megoldás. De ez így nem lenne túl izgalmas.

A mi munkánk a gerincproblémákkal küzdő emberekkel nagyon hasonlóan működik

Amikor bejön hozzánk egy páciens, a saját “történetének” egy adott GPS koordinátáján áll. Hogy ez a GPS pozíció miért az lett ami, rengeteg korábbi dolognak köszönhető:

• a genetikájának
• az őt ért csecsemőkori hatásoknak
• az életmódjának, a tanulmányainak, a munkájának
• a gondolkodásmódjának, a sportmúltjának, a mozgási szokásainak
• a pechjeinek (pl. sérülések) és szerencséinek
• a pszichés traumáinak (tudom most ez az épp trendi buzzword, de ezen a téren akkor is igaz)
• korábbi terapeutái hitének, tudásának és módszereinek
• olvasmányainak és saját hiteinek ( betegfórumok vs. porckorong.hu) stb. stb. stb…

Ebben a GPS ikonban futnak össze az útjaink: együtt töltünk másfél órát, és ő innen fog haladni tovább. A helyzet viszont az, hogy mi – bár ezt nyilvánosan sosem vallanánk be – egy idő után elég erős biztonsággal már ezen a ponton “előre látjuk” a páciens történetének végét.

És bár mindig minden tőlünk telhetőt megteszünk – hiszen sosem lehetünk teljesen biztosak a “jóslatunkban” -, a legtöbbször mégis az első pillanattól sejtjük, hogy nagyjából mi lesz a vége.

Meglepő mód ez sokkal kisebb mértékben múlik a tünetek aktuális súlyosságán, vagy a hozott MRI képén. Ami sokkal jobban számít, az nem a páciens gerincének, hanem fejének a tartalma.

A “sikeretelen sztoriknak” van pár sztereotip dramaturgiai eleme, melyek egy része a gerincproblémás páciens száján explicit szokott kijönni

1. “Mindent kipróbáltam már, de semmi nem segített…”

Ezt legtöbbször azok mondják, akik valamilyen okból kilométerekre kerülik el azokat a megközelítéseket, melyek akár működhetnének is. Helyette járnak az egyik csodát ígérő (kamu) terápiától a másikig. Minden passzív eljárást várakozásteljesen végigfekszenek.

De aktívan, a saját életmód, napirend, mozgás vagy alvásmennyiség változtatással, stresszmenedzsmenttel, ami tényleg érne is valamit, elvétve eszközölnek az életükben komolyabb változásokat.

2. “Mindent kipróbáltam már, de csak maga tud segíteni..”

Általában azok nyitnak így akik az egónkra hatva játszámba akarnak húzni, hogy aztán ránk passzolhassák a felelősséget.

3. “Mutass pár gyakorlatot, amitől majd helyre jövök..”

Ez a nem épp happy endre utaló mondat rengeteg formában elhangozhat, általában az alábbi ki nem mondott folytatással: “…de azt tudd, hogy mellette az életmódom rengeteg gerincemre ható faktora közül semmin sem vagyok hajlandó érdemben változtatni.”

Vagy a Haladóknál: “Főleg nem azon a tényezőn, ami a legmeghatározóbb faktorként tolt évekig a jelen állapot felé.”

4.”A tünetem olyan erővel takarja ki az életem sokkal nagyobb problémáját, hogy magam előtt is titkon kétkézzel kapaszkodok bele, mert fogalmam sincs, hogy kibírnám-e azt, amivel szemesülnöm kellene, ha holnap varázsütésre elmúlna a hátfájásom.”

Példa: Miről beszélgetne a 20 éve kiüresedett házasságban élő páciens a feleségével, ha hirtelen elmúlna a gerincproblémája – az egyetlen közös program, vagy rádöbbenne, hogy gyűlöli a munkáját, amibe eddig 25 évet rakott bele, és egyelőre nincs terve/bátorsága egy hajtűkanyarra.

5. “Szorongok az élet dolgaitól. Nem picit, hanem nagyon és nem menedzselem / kompenzálom / vagy oldom a feszültség nyilvánvaló következményeit.”

A “történetből” a páciens teste sok mindent elmesél nekünk. Az ilyesmi összehúzza az izmokat, növeli az érzékenységet, és gyakran olyan tüneteket eredményeznek, amelyeket könnyen összetéveszthetünk valamilyen gerincbetegséggel. Ennek az az oka, hogy az  MRI felvételen 30 felett már minden van, de ritkán okoz fájdalmat. A konstans izomfeszültség viszont annál gyakrabban.

NAGYON FONTOS: Sosem törünk pálcát – a mai világban mindez több, mint érthető és megértető – sőt, más területeken mi is pontosan ugyanezeket a (tisztelet)köröket futjuk. De látni látunk, és pontosan tudjuk, hogy az ilyesminek jó eséllyel meglesz az “utójátéka”.

Számunka ilyenkor nem a sztori vége a kérdés, hanem a hogyan

• Hogy hol és mikor fog megfájdulni legközelebb, ha most elmúlik, de tartósan semmilyen érdemi faktor nem változik?
• Ha atomi lényeglátással mindezek ellenére egy hatalmasat célzunk, az vajon mennyi ideig tudja NÉMI fájdalom mentességhez segíteni a pácienst?
• Vajon a folyamatos “terapeuta shopping” közben mennyi felesleges kütyümütyüt és csodabizb@szt
  fognak rásózni, és végül hol beszélik tele a fejét valami pszeudotudományos b@romsággal (elmozgó csigolyák, összegubancolódó kötőszövetek, rézf@%!szú baglyokat behívó fél centis lábhossz különbség, stb. ), ami további aggodalmak kialakításával majd tetézi a helyzetet…

DE!!! Pontosabban: ÉS!

Persze ott vannak azok a történetek, ahol a siker azonnal borítékolható. Szinte tök mindegy, hogy
mit hoz a páciens az MRI-n, vagy aktuálisan milyen erős tünete van, ezeknek a történeteknek a tipikus nyitó képei:

• A páciens pontosan tudja, hogy kezelés csak egy lökés, és vállalja, hogy hosszú távon ő lesz a felelős a helyzet tartós megjavításáért.
• Nyitott és kíváncsi rá, mit tud tenni az ügy érdekében, és mi mit tudunk mutatni / megtanítani ehhez neki.
• Nyilvánvaló számára, hogy egy rengeteg faktoros problémát ( gerincbetegség ) nem pár gyakorlat vagy roppantás fog tartósan megoldani, így kíváncsi a faktorokra és felelősséget vállal a rendszeres “megpöckölésükért”.
• Hajlandó ill. meg is teszi a szükséges változásokat.

Ezt terapeuta oldalon ugyanúgy érezzük és látjuk

Ezért van az, hogy amikor ez a páciens elköszön, és kisétál a rendelőnkből, akkor a távolodó alakját szinte úgy látjuk, mint aki már egyenesen és fájdalommentesen lovagol el a naplementében. Mert ezzel a hozzállással ide eljutni általában csak idő kérdése.

(Azért emelem ki az általábant, mert aki azt mondja, hogy mindig, azt messze kerüld el! Ebben a műfajban nincsenek 110%-os megoldások, csak jobb és kevésbé jó esélyek. A tapasztalatunk viszont nagyon erősen az, hogy az esélyt ez a fajta aktív, proaktív, “saját életmód elemző” és rugalmas hozzáállás tudja kimaxolni.)

És tudod mi a legszebb? Ez a gondolkodásmód tanulható, modellezhető. Csak olvasd el újra, vedd át, és mostantól állj hozzá így!